Szóval így kezdődött.
Vikivel ültünk a buszon, ami hazafelé vitt, Győrbe. A csomagtartóban és itt-ott 45 kilónyi csomagomat zötyögtették az Üllői, majd a Körút gödrei, és lassan felmászott a busz a Petőfi-hídra. Épp frissen naplemente után jártunk, a város ébredezett nappali szürke álmából, a piros felhők mögött az ég bíbor színt vett fel, a Duna ezeknek visszatükrözte kissé iszapszínű, széttördelt képét, és a kettő között az utcák színes fényei: piros, zöld jelzőlámpák, a sárga minden árnyalatát felvevő utcai lámpák és autók narancs, piros és fehér fényszórói pöttyözték a város körvonalait. És a szokásostól eltérően nem az jutott eszembe, hogy bár ne busz ablaküvege mögött ülnék, hanem kint, szabadon, és lenne időm előkaparni fényképezőgépem, és megörökíteni onnan, egy kicsit így, meg úgy, és milyen kivágással lenne a legjobb, de jajj, akkor a hegyeknek csak a fele lenne a képben, és milyen szépen kijönnének a színek, de még éppen jó a kontraszt is, mert az egész egészen jól beleférne a képérzékelő dinamikatartományába, hanem valami más.

Az, hogy elfelé megyek.

És nem jövök vissza. Legalábbis nem úgy, ahogy eddig, a heti rutin szerint, vasárnap albérletbe visszaérkezve - kipakolás után az ágyra sóhajjal lerogyva - heti rutint nem várva - munkatársak friss történeteit kávékortyolás közben hallgatva - a munkahelyi telefon hangjától rettegve (ami általában hibabejelentéseket vont magával) - bankokba sétálva - az aktuális fejlesztési problémán rágódva - munkából hazafelé újabb utcákat, részleteket felfedezve - otthon magammal valami értelmeset tenni próbálva - este ágybaájulva. Nem lesz ilyen a közeljövőben. Elhagyom a várost. Ma. Miért? Mert nekiálltunk egy, a hétköznapokban piros "Elfelejteni" pecséttel lebélyegzett, fiókba dobott, évente egy hétre elővett vágyat megvalósítani: egy mediterrán országban élni, ahol - talán - kicsit kevésbé szürkék a napok, és - talán - kicsit kevésbé mogorvák az emberek, és - megint csak talán - kicsit más lesz minden.

A döntés akkor érett meg végleg, amikor ott álltam életem leghosszabb szakaszának küszöbén: 25 évvel, egy diplomával a bal zsebemben, két év már igazi, nagybetűs tapasztalattal a jobb zsebemben, az egyik igazán érdekes nagyváros közepén, a környezetemben nagyszerű emberekkel, és biztos megélhetésemet lehetővé tevő munkával. Választhattam: mindezek, plusz egy kis előrelépés a munka terén, vagy a távoli, fanyar mediterrán-fenyőszagot árasztó ismeretlen.
Ki az a hülye, aki feladja a viszonylag biztos életét a bizonytalanért?
Naná, hogy én.
Hogy jól döntöttem-e, azt majd az idő megmondja.