Itt voltunk már pár hete, és még nem láttunk más várost. Ez nem mehetett így tovább.
Arnold barátjáékkal, Lacival és Évivel már kommunikáltuk egy ideje, hogy mehetnénk-e majd valamikor Madridba. Laci dolgozik ott az Ericsonnál, mint a telefonhálózatok csomópontjainak szakértője, ha valahol valami gond van, ő veszi kezelésbe a problémát.
Kedden szóltak, hogy mehetnénk hétvégére, a lakótársuk hazamegy és csak hétfő este jön vissza.
Hmm.. Madrid. Városnak megteszi.
Volt még egy oka, hogy meg akartuk nézni pont Madridot. Miközben álláshirdetéseket nézegettünk a közvetítőknél, mindig irigykedve néztük mennyi lehetőség lenne Madridban. Meg kellett tudnunk, élhető-e a város.
Szerda este. Gyors keresés, kiderült, hogy busszal lehet eljutni legolcsóbban. Míg a vonat kb 70 euró lett volna oda-vissza, így kijöttünk durván a feléből. Gyorsan be is foglaltam, hiba. Hmm, biztos még nem érvényesítettem a kártyám. Megpróbálom a másikkal: hiba. Hmm. Ezek a hispánok nem remekelnek az online fejlesztésben.
Majd jött a hidegzuhany: Az OTP rendszere mutatta, hogy a szerencsétlenek mindkétszer először levonták a pénzt a számláról, majd aztán derült ki, hogy hiba van. Így - az indulás előtt kb huszonnégy órával, éjjel fél kettőkor - írhattunk e-mailt a felelősnek, magyarázva a helyzetet - spanyolul.
Másnap - indulásig 12 óra - megvettük a jegyeket. Végül az este 10:30kor induló járatra kaptunk helyet. Menetidő 7 és fél óra. Daibus. (Mint Kamaron kedvesen elmagyarázta, ez biztosan a hegyi halálkanyarokra utal: ~die-bus. Haljmeg-busz. Jó utat.)
Haza, gyors pakolás, taxival még elértük a buszt.
Mivel éjjel volt, az útból nem láttunk sokat, csak a kemény kanyarokat éreztük a Sierra Nevadából. Malagától távolodva félóránként csökkent egy fokot a hőmérséklet.
Volt egy pihenőhely, pisikakiszünettel, 2 óra körül, majd még 4 óra utazás.
Odaérve rögtön megtapasztaltuk Madrid egyik jellegzetességét: hideg volt. 12 fok. Ami a kellemes éjjeli 22 fokos párás melegből érkezett utazóknak kissé sokk. Megvártuk, míg kinyitnak a metrópénztárak (reggel 6kor), vettünk 3napos túristabérletet (11 €), elindul az első járat (szintén 6kor), és felszálltunk a Renfe-re, ami az itteni városivasút.
Évi várt minket az Atochán, ami az egyik legnagyobb vasútállomás. Itt robbantott 2004ben valamelyik iszlám terrorsejt, feldobandó az unalmas vízipipázós- és gagyi arabzenés délutánokat. 191 halálos áldozatot követelt a tréfa, 1500 sérülttel. A robbanás nyomait még ma sem sikerült teljesen eltüntetni az állomásról.
Gyorsan megnéztük az állomás híres pálmaházát a fagyott teknősökkel, majd 10 perces vacogás után a jó meleg lakásban pihegtünk kicsit. 9 körül elindultunk várost nézni, a reggeli napsütésben már sokkal kellemesebbnek tűntek az utcák és a terek, illetve a cipőboltok (3fős társaságunk 66,6%a nő volt...).
Hamar kiderült, hogy tök fölöslegesen vettünk bérletet: a belváros minden szeglete elérhető legfeljebb háromnegyedórás sétával, a lakást is beleértve. Így aztán a madridiak büszkeségét, a metrót egyszer sem láttuk a négy nap alatt. Nem is nagyon hiányzott.
Itt most részletezhetném a várost, de minek. Így, hat nap után nem is emlékszem annyira a részletekre, inkább csak az emlékek masszája kavarog bennem.
Viszont leírhatom azt, ami szubjektív, amit az útikönyvek nem írnak le.
Nekem állandóan az volt az érzésem, hogy Londonban járok. Persze ez lehet inkább a globalizációnak köszönhető: mára minden nyugati nagyváros ugyanolyan. Viszonylag tiszta, széles utcák, enyhe kipufogógázszag, a nagy épületek nagy árnyékában hideg, cigarettafüstöt fújó fáradt irodisták. Tömeg. Emberekből mindenféle class és rassz. Nyüzsgés.
A hétvége alatt több helyi dolgot is kipróbáltunk:
Churros: ez olyan, mintha fánktészta folyna egy csapból, ami forró olaj felett van. A tészta beleérkezik az olajba, elkezd sülni, és közben csigaformába feltekerik. Csokoládés krémbe mártogatva nagyon finom. Megjegyzem, a "terasz", vagyis a kinti asztalokhoz való kiülés feláras.. ez talán az egyetlen negatív tapasztalatom. Egyébként egy adag churros általában 3€.
Sonka: aki azt hiszi, hogy a sonka-kolbász az hírös magyar találmány, az kérem téved. Ezek az ibér birkaterelgetőktől származó latinok olyan sonkákat gyártanak, hogy... (csett). Amúgy is szeretik a finomat, abból is a sokat, szóval nem csoda, ha minden jót kitanulnak. A legintenzívebb élményem ezzel kapcsolatban, amikor elmentünk Mikával és férjével a Sonkamúzeumba. Magyarázom: Viki munkahelyén keresztül került kapcsolatba Mikával, egy madridban élő román lánnyal, aki egy itteni szállodaláncnál dolgozik. Mikor kijöttünk, a kommunikációjuk úgy alakult, hogy megbeszélték: találkozni fognak. Ez történt meg a Museo del Jamón-ban, vagyis sonkamúzeumban, ami egy borzasztó népszerű bár, ahol lehet enni-inni minden finomat, főleg sonka-kolbász alapokon. Jóféle sajtos-sonkás szendvics plusz egy jó pohár sör: 3€. Ilyen szendvicset ritkán eszem. Van persze minden más is a tintahalkarikáktól a meg-sem-próbálom-kitalálni-mi-lehetig, de egy ilyen helyen muszáj kipróbálni a névadó nevezetességet. Este nehéz odaférni a pulthoz, ahol az emberek állandóan járó szájjal ritkítják a szendvicseket és csinálják a hangzavart. Főleg spanyolul. Nagyon érdekes, a sonka szélét / szendvics sarkát / rágópapírt / olajbogyómagot csak ledobják a földre. Először kicsit zavart, de aztán Mika (már 6 éve él itt) rávilágított, hogy a rossz bárokban tiszta a padló, a népszerűekben tele van szeméttel, mert sokan sokat dobálnak le. Hát, így már más. Jó kajáért bármit.
Sajtbolt: Egy csodálatos bolt található a belváros közepén, emlékeim szerint egészen közel a Plaza Mayorhoz. Benyomásaim szerint egész régóta, talán már nemzedék(ek) óta meglehet ez az üzlet, tele közönséges és különleges sajtokkal. Volt minden a narancsszínű edamitól a nagy holland lapos gurítós sajtig, az olasz parmezán - gorgonzola vonulattól a francia rokfortig. Félmaréknyitól a malomkő-méretűig. És a legdrágább, amit sikerült felfedezni, 20€ volt kilónként. A parmezán talán 13 garas, tehát valamivel bolti ár alatti. Ott. A belvárosban. A rokfort 15, és amikor 200 grammot kértem, a kiszolgáló levágott egy 200,5 grammos szeletet, szemre. Ő sem ma kezdte a szakmát. Voltak itt még borok és bonbonok, de kit érdekel. SAJT!!
Bolhapiac: Rastro. Minden vasárnap elözönlik az árusok a város egy meghatározott szegletét. A lejtős utcák tele vannak sátrakból, lepedőkről, vagy csak a földön összehányt kupacok felől kiabáló kupecekkel. Minden kapható: a kínai gagyitól az ukrán utánzatig, a zoknitól a csavarkulcsig, a ruhától a valamikor szebb napokat látott, eredeti francia csináld-magad csillárig. Mármint ott van egy kupac, tartalmaz >5 csillárt, darabokban. Válogasd össze magadnak.
Piac: elég sok van Madridban is, és a szokásos mediterránpiacot találni meg mindenhol. Halak, herkentyűk, gyümölcs, zöldség, egyebek.
Park: a belváros mellett ott a Parque del Retiro. Valahogy mindig a nyugdíjasok jutnak eszembe a névről. Ez egyébként egy nagyon szép nagy park, nyugalommal, tele fákkal, tóval, és sok emberrel. A fák lombja juttatta eszünkbe először - na jó, a hidegen kívül -, hogy őszre áll az idő. Sokat sétáltunk itt, láttunk egy mini autókiállítást; messziről egy szánalmas VIP lounge-ot, ahol a város krémje bájolog egymás és a kamerák előtt; és sok normális embert, ahogy a parkban pihennek. Máskor erre járva tele volt a fű emberekkel, mint Bécsben is szokás: kiülnek élvezni a napot. Bár otthon se a kutyaszar uralná a zöldterületeket.
Prado: ez a régi festmények múzeuma. Hát, egyszer ezt is látni kellett. De ha a következő hónapokban látok mégegy szentképet vagy kisjézust, biztos, hogy sikítani kezdek.
Péntek este, a szokásos esti programunk ment, amíg ott voltunk Éviékkel: tévét néztünk (hojcocina :) ), olvasgattunk, és sikerült megnézni az e-mailem a - szintén "kölcsönzött" - wifinek hála. Írt Kim a RecruitSpain-től, hogy ugyan toljam már be a képem hétfőn Fuengirolába az irodába, szeretne velem elbeszélgetést csinálni, mert az egyik állásra megfelelő lennék. Nosza nagyon megörültem, de mivel hétfőn még mindig Madrid volt tervben, és nem szerettem volna idő előtt lelépni, plusz emiatt mégegy buszjegyet venni, inkább a keddet javasoltam. Tehát hétfő éjjelre otthon leszek, kedden 3kor pedig már Fuengirolában valahol, ahová még azt sem tudom, hogy lehet eljutni. Mármint Fuengirolába, a valaholról még nem is beszélve. Nem baj. Aludni ráérek, ha lesz munkám :) .
Ja igen, az állás egy angol tulajdonú, angol személyzetű, szinte anyanyelvi angol szintű nyelvtudást igénylő pozíció egy (természetesen angol) biztosítótársaságnál, Marbellán.
Ha felvesznek, költözünk.
Hamar elment a négy nap Madridban, és indulnunk kellett haza. Kicsit sajnáltuk; jó volt itt lenni. Mint egy kirándulás. A kiránduláson belül.
A hazaút is hosszabb volt, mint idefelé, nem nagyon tudtunk aludni. De legalább láttuk a tájat: La Mancha földjét, a szélmalmokkal, a mezetát, ami európa egyik legnagyobb egyik legritkábban lakott területe (ezt nem tudom, hogyan számítják ki. De tény, hogy Madrid olyan, mintha egy sivatag közepén lenne. Köröskörül alig valami.).
De várt minket vissza Malaga, ami sokkal mediterránabb, sokkal barátságosabb, mint a nagyváros; integető pálmákkal.
