Volt egy török mehemed,
nem látott még tehenet.
(...)
Nem tudta ezt mehemed,
Felrúgták a tehenek.
November első napjait albérletkereséssel töltöttük, mert ötödikén jött vissza Laura, a spanyol lány, akinek a szobájában laktunk, és addig el kellett költöznünk. Mivel sürgős volt a dolog, minden albérletet megnéztünk, ami szóba jöhetett, és néhány olyat is, ami nem.
Így aztán találtunk is hamar egy jelöltet.
A sráccal a Corte Inglés előtt találkoztunk. Első látásra.. hmm.. romának tűnt. De hát jójó, ilyenek ezek a spanyolok. Az utat végigdumálta, majd a lakásba érve megmutatott mindent, majd elbeszélgettünk vele és spanyol barátnőjével, aki pszichológiát tanul az egyetemen. Ő csak bérlő, a főbérlőnek fizet és kiadja a másik 2 szobát. A harmadikban ő lakik barátnőjével. A lakás nagyon jó volt, modern, a szoba nem is drága, rendben volt minden. A szoba 300€ lesz havonta, és 300€ a kaukció is. Hmm.. Hazafelé megbeszéltük Vikivel, hogy mindkettőnknek valahogy gyanús a srác. De biztosan azért, csak mert sötétebb a bőrszíne. Rossz beidegződés, micsoda rasszisták vagyunk, nem kéne ezért gyanúsnak tartanunk.
Két nap múlva visszajöttünk, és letettük a foglalót. Meg is kaptuk a kulcsunkat rögtön.
Az átköltözés nagyon hangulatos volt; annyira, amennyire csak hangulatos lehet kettőt fordulni rengeteg holminkkal, éjjel, csattogó gurulósbőröndöt végighúzva az Avenidán a pálmák között. Ne aludj, Malaga!
Beköltözéskor összefutottunk lakótársainkkal. Kifizettük a kifizetnivalót, papírt is írtunk róla; elbeszélgettünk, bár mi egyre ritkábban jutottunk szóhoz:). Előkerült a bevándorlók témája, kiderült, hogy a srác utál minden rohadt bevándorlót: szemét afrikaiak, majom délamerikaiak, pökhendi németek. Menjenek mind haza.. Majd másra sikerült terelni a szót, és három percen belül kiderült, hogy a srác Marokkóban született ("És te itt születtél, Malagában?" "Hát, ööö.. én igazából Marokkóban."). Dermedt csend. (Csak nehogy elröhögjük magunkat) Hmm.. félarab a lelkem.. egy bevándorlókat gyűlölő félarab bevándolró, aki konyhai kisegítőként dolgozik. Az élet kellemesen abszurd.
Internet nem volt, de hamarosan azt is megoldottam: sikerült az elérhető védett hálózatokat feltörnöm. Erről egy későbbi posztban.
Később Mohamedet egyre jobban megismertük. Igen, így hívják.
Pontosan egy napon születtünk: az első ilyen ember, akivel találkoztam életemben.
És egy totális narcisztikus idióta. Az arab vére és tisztaságmániája az általam eddig látott idiótákhoz képest új dimenziókat teremtett számára.
Beszélni úgy beszélt, mintha ezer janicsár hallgatná parancsra várva. És a szomszéd oázisból, hogy ordítani kelljen nekik. Naponta kétszer felhívta figyelmünket valamire, "amit nem jól csinálunk". A szemetet ne ide, oda. A gázbojlert zárd le zuhanyzás után. Az edényszárítót ne használd, tedd el vizesen az edényeket. Takarítsatok ki naponta kétszer. Kibírhatatlan.
Persze nem bírtuk ki sokáig szó nélkül. De bármilyen észérv úgy pattant le róla, mint bolhák a próféta szakállából.
Kár, hogy majd' olyan magas, mint én.
Kár, hogy majd' száz kiló lehet.
Kár, hogy nem gyúrtam többet az elmúlt fél évben.
Időközben a papír, amelyen aláírásával tanúsította, hogy átvette az albérleti pénzt, és a havi kaukciót, eltűnt a szobánkban levő kabátom zsebéből. Hmm.. biztosan elhagytam valahol... Mindenesetre furcsa.
Hét nap után nem bírtam elviselni jelenlétét. Ritkán okozott valaki ekkora feszültséget bennem életem során.
(Kb ekkor derült ki, hogy felvettek a StaySure-hoz. December elsején kezdek, addig át kell költöznünk Marbellára)
A lakásban lakott még egy párizsi lány, Samia, akivel meg tudtuk beszélni a problémákat. Ő is tökéletesen hasonlóan érzett, mint mi. Ezek cseppet sem normálisak. De ő a passzív ellenállás módszerét választotta: kussolt. Különben is napközben dolgozott, éjjel bulizott, így nem találkozott sokat velük.
Még megtudtuk tőle, hogy az utóbbi két hónapban mi vagyunk a harmadikak, akik a szobát bérlik. Az előző lakó, Eduardo, egy furcsa srác 15 nap után nyomtalanul - cuccaival együtt - eltűnt. Leléphetett, otthagyva a kaukcióját.
A tizedik napon a próféta közölte, hogy mi - javíthatatlan barbárok - el kell költözzünk az ő hetedik mennyországából. Pff. Micsoda veszteség.
Kiderült, hogy az eddig csendes és szimpatikusnak gondolt barátnője, Yasmina sem jobb: kisírt szemmel közölte az edényszárító dolgot.
Megegyeztünk egy hétben. Addig találunk másik zugot a köztes időre. Ezek után a csesztetések szinte megszűntek.
Közben elmentünk kirándulni Sevillába, egyébként pedig esténként visszajártunk a Plaza de La Merced-re a Bar Picassoba, szocializálódni, találkozni és beszélgetni a többiekkel. Nagyon ki voltunk éhezve normális emberi társaságra.
Az egyik ilyen beszélgetés alkalmával Andrea, az első albérletben a szemben levő lakásban lakó, Oracle-nél tanácsadóként dolgozó olasz srác hallva problémánkat felajánlotta, hogy lakjunk nyugodtan nála a köztes időszakban, ő úgyis Párizsban lesz akkor. Mennyire rendes ember. Háromszor ha beszélgettem vele kolyabban. Kiderült, ő is jönne Marbellára, talán februárban. Onnan hamarabb be tud érni a céghez dolgozni.
Hamar eljött huszadika. Sevillából este 7re értünk haza, hullafáradtan. Majd holnap költözünk.
Ebből másnap kisebb bonyodalom kerekedett, délutánra már várják a következő szerencsétlent. "Jobb ha nem beszéltek vele.."
Ezek után már számítottam rá, hogy nem fog simán menni a kiköltözés. Hívhatjuk megérzésnek is.
Miután visszacuccoltunk abba a lakásba, ami a lépcsőházban pontosan szemben van azzal a lakással, ahonnan idecuccoltunk (igen, sajnos az is a negyediken.. lift nélkül..), elhívtuk Borit, a magyar lányt, hogy ugyan jöjjön már el velünk. Megnézni Mohamedet, meg esetleg segíteni elhárítani a nyelvi akadályokat (Bori már egy éve itt él, nagyon jól beszél spanolul. Meg oroszul. Meg mellesleg angoltanár diplomával fordít szerződéseket).
A lakásban leültünk az étkezőbe. A nappaliban Yasmina beszélgetett az újabb szerencsétlennel, egy egérszerű, csendes lánnyal. Megjön Mohamed.
"Az én lakásomban nem lehet vendégeket fogadni". (Anyád.)
"Bori nem vendég, tolmácsolásban segít."
"Nem baj, akkor sem."
Jó, kimentünk a lakás elé.
"Itt nem jó. Menjünk ki az utcára."
"Dehát az egész lépcsőház nem a tiéd."
"Nem baj. Akkor sem lehet itt."
Ekkor már csak röhögni tudtunk a szituáción. Meg is tettük.
Az utcán még el kellett menni a 10 méterre levő sarokig, mint a seftesek, és ott zsebredugott kézzel megálltunk egymással szemben, Én és a Mohamed:
"A kulcsokat."
"Először a pénzt."
"A papírt."
"Nincs itt."
"Akkor nem adok semmit."
"Akkor megyünk a rendőrségre."
A rendőrségen felvilágosítottak, hogy ez nem számít bűncselekménynek. Csak szabálysértés. Így nem tehetnek semmit. Mivel a srác teljes nevét sem tudtuk (a papíron ott volt), először is menjünk ki a házhoz, hívjunk rendőrt, és kéressük el velük a srác adatait.
Nocsak. Itt is ugyanolyan töketlen a rendőrség, mint otthon.
Az utcáról megpróbáltuk mind a helyi, mind a nemzeti rendőrséget, Bori segítségével. Nem segítettek. Menjünk így a bíróságra, így is lehet eljárást indítani.
Megpróbáltam én is: angolul. Az 5. operátor után megkaptam egy emeltdíjas üzenetrögzítő számát. Így érezheti magát egy stream a /dev/null-ra irányítva. (Bocsánat).
Visszamentünk a kapitányságra. Leadni a kulcsot, vagy mittudomén. Ha nálunk marad, a szemétláda még műbetörést rendez, és ránk keni, vagy ilyesmi. Eddigre nagyon nyomorultul nézhettünk ki, este 9 volt, délben ettünk utoljára, végig mászkáltunk, és számtalanszor utasítottak el és ráztak le. Talán ennek volt köszönhető, hogy az ügyeletesek megsajnáltak bennünket. Két 30 év körüli, értelmes rendőr srác volt. Elmagyarázták, mennyire együtt éreznek velünk, de hivatalosan nem tehetnek semmit. De megteszik, amit tudnak: felhívják őket. Meg is tették, Yasminát érték el (még szerencse, Mohamed nem hiszem, hogy képes értelmes, kétoldalú kommunikációra), és a srác gyönyörűen kiosztotta. Mi az, hogy egy hónap letelte előtt el kell jönnünk (ezt a felét nem bántam), és nem adják vissza a kaukciót (300€). Látszott rajta, hogy élvezi, végre van egy kis kis kihívás az éjjeli műszakban. A túloldalon megszeppent, de a saját érveit hajtogató magatartást lehetett sejteni a szünetek hosszából.
10 perc után megszületett az egyezmény: oda kell mennünk a pénzért. Ha bármi baj van, fussunk el és hívjuk a rendőrséget, de nehogy verekedésbe keveredjünk..
Odaértünk, és bármire felkészülten csengettem. Yasmina nyitotta ki, Mohamed nem volt otthon (állítólag dolgozott..) vagy nem akart mutatkozni. Ott helyben leszámolt 180 garast, a kulcs maradt nálam. A maradék átvétele másnap, szombat délben történt meg, a Corte Inglés előtti semleges területen, szintén vele; ezúttal már a kulcs is gazdát cserélt.
Yasmina végül még megkérdezte, mi történt előző nap lent az utcán. Elmondtuk neki; Mohi nem akart fizetni, és hogy milyen kifogással. Nem is tudta, hogy ez volt. Szegényke; arab mellett nőnek lenni nem hagyhat sok teret az önmegvalósításra.
Tanulság?
Az nincs. Maximum annyi, hogy ne bízz senkiben. Pláne egy arabban ne. Főleg, ha rasszista, mohó és túlteng az egója. Dehát melyik arab nem ilyen?
Az egész után elmentünk a piacra, vettünk gyümölcsöket, sonkát, sajtot, majd hazaindultunk a szombat déli napsütésben, Fabio ott pont olvasott a Picasso Bar előtt az asztaloknál. Ilyenkor nem lehet csak úgy elszabadulni egy kis beszélgetés nélkül, megbeszéltük az elmúlt napok történéseit spanyoltudásommal ügyetlenkedve, majd felmentünk a negyediken levő lakásba, ami otthonunkként várt; és nyitott ablak mellett - besütött a nap és behallatszott a tér zsivaja - jól megebédeltünk, nagy pohár cappuchinoval. Békében.
