akal.stdout >> this.blog

A következő ötven napot otthon töltöttem. Többnyire.

Teltek a napok, és végre nem én voltam az, aki mindent lemondott, munkára/fáradtságra/lustaságra hivatkozva. Így ebben az időszakban egészen jól sikerült a szocializációm. Házibuliba mentem és barátoknak szállást adtam, meglepetésbuliból vettem ki a részem és meglepetésbulival leptek meg, lusta délutánokat beszélgettünk végig hideg sör vagy meleg bor mellett.
Nagyon jó volt.

Az időszak elején még nem volt egészen világos, hová is menjünk. Mármint melyik városba. Valencia? Malaga? Barcelona?
Kevés információ alapján a legnehezebb dönteni.
Hiába javasoltam a pénzfeldobást, nem talált osztatlan lelkesedésre.
Sok képet, adatot, videót, stb megnézve, átgondolva, döntést megváltoztatva, újra átgondolva, vitatkozva megszületett a döntés: Legyen Malaga!
Ha nem kapunk megfelelő állást, még mindig át lehet menni Barcelonába. És legalább megtudjuk, milyen ott délen.

Emellett persze intéztük a papírügyeket, volt hogy elment egy nap 6 óra is, mire végigálltunk minden szükséges sort.
A legérdekesebb a munkakeresési járadék exportálása. Ez alapesetben annyit jelent, hogy az ember - munkahelyét elvesztvén/hagyván - pár hónapig keresetének bizonyos százalákát kapja, támogatandó újraelhelyezkedését. Ehhez havonta meg kell jelenni a munkaközvetítőben, végigállva/ülve a sort sok úriember és hölgy között, hogy végül arcot bemutatván, papírra pecsétet megkapván mehessen mindenki a dolgára. És lőn, a járadék jön.
Viszont, ha az ember külföldön van, akkor nem tud megjelenni odahaza, ezért az illető ország munkaügyi központja intézi ezen ügyeket. Na ez az exportálás.
Első lépésben elirányítottak egy olyan irodába, amely külföldi ügyeket intéz. Ott néztek egy nagyot, ilyennel még nem találkoztak, hogy bejön egy ügyfél és szeretne valami konkrétumot megtudni, de feltalálták magukat. Adtak egy telefonszámot, amelynek végén úgy hallották, egy olyan ember ül, aki már találkozott ügyféllel. Kérdezzük meg MI, hátha ő tud valamit. És visszatértek a kávéhoz.
(...)
A dolog vége az lett, hogy pár hetes utánajárás után kezünkben volt az E303as űrlap. Ez volt az Álláskeresési Járadék Szent Grálja. Azonban a rettenetes vérnyúl legyőzése még hátravolt, ezeket a papírokat ugyanis még le kell adnunk kint. Spanyolul.

(...)

Végül a kezünkben volt minden.
Útlevél.
Repjegy. (Bécs-Malaga 46XXX Ft, AirBerlin).
Szállás. (Picasso Hostel).
Csomagok.

2008.09.23. Holnap indulunk. 

Szóval így kezdődött.
Vikivel ültünk a buszon, ami hazafelé vitt, Győrbe. A csomagtartóban és itt-ott 45 kilónyi csomagomat zötyögtették az Üllői, majd a Körút gödrei, és lassan felmászott a busz a Petőfi-hídra. Épp frissen naplemente után jártunk, a város ébredezett nappali szürke álmából, a piros felhők mögött az ég bíbor színt vett fel, a Duna ezeknek visszatükrözte kissé iszapszínű, széttördelt képét, és a kettő között az utcák színes fényei: piros, zöld jelzőlámpák, a sárga minden árnyalatát felvevő utcai lámpák és autók narancs, piros és fehér fényszórói pöttyözték a város körvonalait. És a szokásostól eltérően nem az jutott eszembe, hogy bár ne busz ablaküvege mögött ülnék, hanem kint, szabadon, és lenne időm előkaparni fényképezőgépem, és megörökíteni onnan, egy kicsit így, meg úgy, és milyen kivágással lenne a legjobb, de jajj, akkor a hegyeknek csak a fele lenne a képben, és milyen szépen kijönnének a színek, de még éppen jó a kontraszt is, mert az egész egészen jól beleférne a képérzékelő dinamikatartományába, hanem valami más.

Az, hogy elfelé megyek.

És nem jövök vissza. Legalábbis nem úgy, ahogy eddig, a heti rutin szerint, vasárnap albérletbe visszaérkezve - kipakolás után az ágyra sóhajjal lerogyva - heti rutint nem várva - munkatársak friss történeteit kávékortyolás közben hallgatva - a munkahelyi telefon hangjától rettegve (ami általában hibabejelentéseket vont magával) - bankokba sétálva - az aktuális fejlesztési problémán rágódva - munkából hazafelé újabb utcákat, részleteket felfedezve - otthon magammal valami értelmeset tenni próbálva - este ágybaájulva. Nem lesz ilyen a közeljövőben. Elhagyom a várost. Ma. Miért? Mert nekiálltunk egy, a hétköznapokban piros "Elfelejteni" pecséttel lebélyegzett, fiókba dobott, évente egy hétre elővett vágyat megvalósítani: egy mediterrán országban élni, ahol - talán - kicsit kevésbé szürkék a napok, és - talán - kicsit kevésbé mogorvák az emberek, és - megint csak talán - kicsit más lesz minden.

A döntés akkor érett meg végleg, amikor ott álltam életem leghosszabb szakaszának küszöbén: 25 évvel, egy diplomával a bal zsebemben, két év már igazi, nagybetűs tapasztalattal a jobb zsebemben, az egyik igazán érdekes nagyváros közepén, a környezetemben nagyszerű emberekkel, és biztos megélhetésemet lehetővé tevő munkával. Választhattam: mindezek, plusz egy kis előrelépés a munka terén, vagy a távoli, fanyar mediterrán-fenyőszagot árasztó ismeretlen.
Ki az a hülye, aki feladja a viszonylag biztos életét a bizonytalanért?
Naná, hogy én.
Hogy jól döntöttem-e, azt majd az idő megmondja.