akal.stdout >> this.blog

Beköltözésünk megszervezése egy kis kalamajkával járt, ugyanis miután szóltunk Laurának, hogy mennénk, és megbeszéltük a dolgokat, és ELJÖTTÜNK, utána derült ki, hogy különféleképp interpretátuk a diszkussziót. Ebben része lehetett annak is, hogy mi inkább angolul kommunikáltunk, a lány nemittartózkodásának oka pedig az, hogy angolt tanulni megy Írországba, értsd angolja némi fejlesztésre és csiszolásra szorul.
A kérdéses pont az volt, hogy akkor mikor is indul: a lehetőségeket sikerült leredukálni "holnap" és "holnapután" szimbólumokra. Ezek közt viszont még Bayes sem tudott volna dönteni, ugyanis az egyik megfigyelő (én) "holnap"-ra emlékezett, a másik pedig a "holnapután"-hoz kötötte az ebet. Ebét. Ebéd. Ebédután sem tudtunk dűlőre jutni, így Fabiohoz fordultunk segítségért, amit persze lelkesen megígért, aztán persze nem sok történt. Végül - égő nem égő - telefonos segítséggel oldottuk meg a dolgot.
Szóval beköltöztünk. Miután jelentős munkát végeztem a gravitáció ellen, és a bőröndöket a sarokba helyezve kimelegedtem, üdvözöltük a többieket. Megjöttek a "Húngarosz"ok.
Itt említek meg egy furcsa tényt: Az esetek harminchárom százalékában, mikor bemutatkozom, és kiejtem a számon a nevemet, először néznek, majd csodálkozva kérdezik: "Atilla cómo el Rey de Húnos?" vagyis "Attila, mint a hunok vezére?" (a "hun" az barbárt jelent). Mindenesetre érdekes, hogy ezerhatszáz évvel az utolsó kilőtt hun nyílvessző után az anyák még mindig ezzel ijesztgetik gyermekeiket. Na jó, igazából már filmjeik vannak erre.
Este a másodikon tartottak az ott lakó srácok házibulival és névnapozással összekötött paellafőzést, mi is meg voltunk hívva, részt is vettünk belőle. Megismertünk pár embert, a velünk szembeni lakásban lakó mókás olasz srácot, aki az Oracle-nél dolgozik valami könyvelői okosként; a lenti finn lányt aki finnújságíró Torremolinoson és épp látogató finn zenész barátját; több különböző vidám embert a világ tetszőleges részeiről; és beszéltem az épp távozó Laurával is, aki mesélgetett mindenfélét, többek közt baszk származásáról, az ottani életről és az identitástudatukról. Aztán lassan mindenki elment aludni.
Másnap kezdtük megismerni lakótársainkat igazából, kiderült, hogy nem is mindenki lakik ott, akivel először találkoztunk.
Tehát itt lakunk:

• Mi, két fő: Viki és Attila. Magyarok. Turizmus és Ájtí Munkát keresnek, felfedezik a vidéket.
• Svéd, két fő: Törbjon és Emil. Magasak, vékonyak, szőkék, kicsit furcsák, de jófejek. Hihetetlenül tudnak beszélni svédül. Egy ír pubban dolgozgatnak.
• Brazil, egy fő: Fabio. "Lavjamann", mindig vigyorog. A Hostelben dolgozik.
• Üzbegisztáni, egy fő: Kamaron. Rendkívüli kissrác, 10 évet dolgozott Moszkvában, Flash-fejleszt távmunkában.
• Argentin, egy fő: nemtom hogy hívják, egész nap olyan tíz százalékos valószínűséggel lehet vele összefutni. Még nem láttam sokat, de nagyon komolynak tűnik. Nagyon sokat dolgozik. 

 (A következő képek egy későbbi házibuliból vannak: )

A reggelt reggelivel kezdtük. Legalább ingyenreggeli foglaltatott a 22 eurós árban.
A szűk keresztmetszet az idő, 10:30kor mindent elpakolnak, illetve a kenyérpirító, ami egyszerre két szeletet tud pirongatni, illetve az emberek, akik várnak rá. Hamar rátaláltunk a nyerő stratégiára, Alpha Team poharat vadászik és teát főz, Bravo Team elfoglalja a kenyérpirítót és maximalizálja a hatékonyságát. A többi történelem: a lekvár/nutellahiányon kívül semmi sem akadályozott meg a reggelizésben.

Utána - magyar szokásoktól eltérően - kedvesen ÉS határozottan megkértük az épp ügyeletest, lehet-e cserélni a rókalyukból, mert láttunk másik kétágyast üresen.
Hát persze, hogy lehetett. Nem-németségünk ellenére is.

Innentől meglódult az idő kereke, hamar áttekert a következő napokon, kicsit össze is mossa az emlékeket. Viháncoltunk a parton nagy hullámok között futkározva, kerestünk szállást morcosan neten kutakodva, hívogattunk ismeretleneket telefonon. Akadt is egy illető, aki nem zavart el rögtön, mikor megtudta, hogy egyelőre csak kb egy hónapra keresnénk szállást. Összecihelődtünk, elindultunk. Az épp aktuálisan portán tartózkodó sráctól akartunk érdeklődni, hogy milyen az adott lakás környéke, biztonságos-e, hogyan lehetne oda eljutni.
Meglepetésünkre épp nem német portás volt, hanem egy hosszú fekete göndöres hajú, teliszájjal vigyorgó brazil srác, Fabio, aki minden kérdésünkre választ adott "Lávjámánn" raszta angolsággal és töretlen jókedvvel. Mellette megemlítette, hogy ahol ő lakik, egy lány elmegy egy hónapra, így pont illeszkedne a mi elképzeléseinkhez, ha addig kivennénk a szobát. Rögtön fel is hívta a csajt, és útnak indított: nem volt messze. Kb száz métert kellett menni, a Plaza de La Merced ( ~A kegyelem tere) másik végén volt a ház. Az ajtón pont kijött egy alternatívan öltözött lány, ő volt Laura, akinek a helyére pályáztunk. A lakás a negyedik szinten, balra volt, lift nincs, így ha itt laknánk, jól megedzene a négyemeletnyi nagy belmagasságú szintre való állandó felmászás.
A lakás.. hát, szóval nagyon érdekes. Központi eleme egy hosszú folyosó, amiből öt szoba, két fürdő, egy konyha, és egy halmazhelyiség nyílik, mely minden elmét tartalmazza: ritkán használt bőröndök, bútorok, kacatok, vacakok és egyéb meghatározott és meghatározhatatlan elemek találhatóak benne. A halmazra rendezési reláció nem található, nem is kereste még soha senki.
A berendezés: régebbi, de jó állapotban levő bútorok, csordultig cicomázva élettel: a közösség emlékei/tagjainak és ismerőseinek fényképei/Manu Chao lemezborítók/színes vackok. Kissé hippis jellegű az egész.
A konyhában a hűtőkre, az ablakkeretekre és a falra különböző barlangfestményeket festettek babonás lakóik, hitük szerint ezek sikeres vadászatot és megfelelő légkört teremtenek a lazuláshoz. A közösségi élet is itt zajlott, amint beléptünk, meginvitáltak minket teára, és elbeszélgettünk, ki spanyolul, ki angolul. Mint kiderült, meglehetősen vegyes a társaság, svéd spanyol francia brazil és üzbegisztán hona is képviselteti magát közöttük. És persze német is. Kicsit maradtunk, szemlélődtünk, majd mentünk a dolgunkra. Mindenesetre a lakás és a társaság mély és diverz lenyomatot hagyott bennünk.
Ezután még elnéztünk ahhoz a házhoz, ahová eredetileg indultunk, de a környéket látva nem forszíroztuk a dolgot. Kb olyan, mint otthon egy otthoni városi középalsó panelerdő, se jobb, se rosszabb.
A következő pár napban rövid megszakításokkal folytattuk az ideglelést, a - hirdetést keres - felhív - elmondhogykbegyhónaprakeres - elutasítástmeghallgat - ciklust. Már ötödik napja laktunk a Hostelben, napi fejenkénti átlagos 20 eurónk bánta.
Végül döntöttünk.
Megyünk a hippikhez. 
 

Húsz plusz hat kiló.
Húsz plusz hat kiló az eddigi életből, amit vihetek. Magamon kívül.
Kemény.

Aztán végül mégis a térfogat lett a nagyobb ellenfél. Tegnap, mikor összepakoltam. Nem volt elég nagy a bőrönd, így az első bepakolás szánalmas kudarccal végződött.
Racionalizálás.
Csak a legjobbak jöhetnek. A legszükségesebbek.
Nem is tudtam, hogy ennyi kedvenc ruhám van.

Végül mégis sikerült bezárni a bőröndöt, anélkül, hogy bárki sérült volna. Ebben nagy szerepe volt a szükségállapotban kifejlesztett újfajta ruhahajtogatásnak. Minden ránc, gyűrődés ellenség, menedék a bűnös, térfogatpazarló levegőnek. Hahaha.

Miután lenyugodtak a kedélyek, következett a nullás prioritású poggyász összeállítása. Hátizsákban laptop, különféle madzagok, ketyeretöltők, süti, esernyő, fényleképezőgép, papírok, ha ezzel együtt világítanak át, rögtön lelőnek a reptéren, ilyet még a Fel-Kaida sem gyárt.

Télikabátot minden figyelmeztetés és fenyegetés ellenére sem vittem.

Szóval tegnap összepakoltam. 

Miután túlestem az utolsó pánikrohamon (Úristen, tényleg mindent itthagyok!), még kicsit tudtam élvezni az otthonlét utolsó perceit.

Majd elindultunk.

Felvettük Vikit és Évát, és irány Bécs. Schwechat.

A reptér lepukkantabb, mint Ferihegy. A fapadosokhoz a bal tákolmányban lehet becsekkolni, majd a jobboldali terminálba átvonulva várakozni.

Elbúcsúztunk.
Beszálltunk.
Felszálltunk.
Szálltunk.
Leszálltunk.

Minden repülőút egyforma, mégis mindegyik másképp jó.
Amikor az ember kanyarodás közben térdet-kezet emelgetve gravitációs anomáliákat keres, vagy odasúgja utastársának: "Asszem zuhanunk", mindig le van intve. Pedig enélkül olyan husszú és unalmas az út.

~22:40

Megérkezés és a szokásos csomagvadászat nevű népi játék után túlestünk a kötelező üdvözlégypisiléseken.

Majd kiléptünk a reptér üvegajtaján.
Első inger: Sötét van.
Második: Pára.
Harmadik: Meleg!

Télikabát/Őszizakó nélkül megtaláltuk a 19-es busz megállóját, egy p€ngő a buszjegy, buszon vásárolva. Olcsóbb, mint otthon.

~23:05

Sokszoros hála a Google-nek, pont jó helyen szálltunk le. Az Avenida Andalucián (tengerrel pérhuzamos főfőutca), az Ayuntamiento (a városháza) előtt. Balra jobbra pálmafák, elöl fügefa, a part felé dzsugelszerű park, virágillat, éjjeli forgalom. Felbőgtek koffereink kerekei, megindultunk felfelé. Elhaladtunk a közeli hegy tetejére épített erődítmény alatt (Gibralfaro), kerülgettük a turistákat, pislogtunk a térképre, elóvakodtunk egy rohadt nagy polip mellett, ami valahogy idáig elmászott.

Megérkeztünk szállásunkra, a "Picasso's Corner Backpackers Hostel"-be. Egy csomóan ültek lent a szalonban, főként németül társalogva. A portás is német. Itt mindenki német!
Megkaptuk szoba- és wifi kulcsunkat, tájékoztattak a satöbbiről, és bemutatták 20ojró/éj/fős foglalásunk jutalmát, egy rókalyukat az első emeleten. Gondolom legutolsó érkezésünkkel érdemeltük ki e nagyszerű helyet. Mindegy, legalább wifi van.